Október 23. Balatonkenese, Őszi Regatta
A cím apropója a vasárnapra szervezett budapesti tüntetés, ahol azok vonultak fel, akiknek „nem tetszik a rendszer”. Az értelmezési tartomány széles, hogy mi minden tartozhat bele, azt elrappelték már. Egyet is értek vele, de tüntetés helyett belülről fejlesztem a rendszert évek óta. A nemtetszikelés passzol viszont az aktuális őszi forradalmi hangulatomhoz.
Tessék kapaszkodni, mentőmellényeket felvenni, mert viharos, helyenként odamondós, orkán erejű szél következik az alábbiakban. Én szóltam.
Tessék kapaszkodni, mentőmellényeket felvenni, mert viharos, helyenként odamondós, orkán erejű szél következik az alábbiakban. Én szóltam.
Nem tetszik az együttműködésünk rendszere
 | |
| Ne gyere közelebb, nem tudok tőled mozogni! |
Útban vagy! - mondja nekem a kapitány. Az edzőt tette a kormányhoz, ő meg az orrvitorlákat és a zongorát kezelte (igen, ő úgy gondolta, egyszerre két pozíciót lát el mindjárt). Felmérte, hogy a genakert a hátsó csörlőnél fogja húzni, ami pont a vállam mögött van, ha én úgy helyezkedek el, hogy a grószt és a travellerét kezelni tudjam, mint hogy ez volt a dolgom. Ekkor hangzott el ez a meglepő mondat, amint megállt velem szemben a kapitány.
A hajó felszereléseinek elhelyezése adott, és igen, zsúfolt helyzet tud előállni. Eddig is megoldottuk a shotosokkal az üzemszerű működtetést a kokpitben. Ez a hozzáállás nemek azt sugallja, hogy "az én munkám fontosabb (mintha létezne ilyen egy vitorláson), és akadályozol annak kényelmes és gyors ellátásában". Ilyen tisztán még nem jelent meg senkitől, legfeljebb a sztár shotostól, de nem pont így, hanem sok vízzel hígítva, a mozdulatainak stílusán keresztül.
Ki is parancsolta a harmadik embert (aki zongorázhatott volna) a kapitány, hogy sokan vagyunk a kokpitben, nem férünk el, lógjon inkább oldalt. Még modelleztem is verseny előtt, hogy miként fogunk egymásnak ütközni, mivel tudom, hogy nagy személyes távolságot igényel a kapitány, hogy ne lepődjön meg, a kokpitben többen dolgozni testközeli élmény. De nem tudta mire vélni a demonstrációm.
Útban vagy! A rendeltetésszerű helyemet elfoglalva ez a mondat annyira környezetidegen számomra a vitorláson, mintha egy táncos azt mondaná a párjának, hogy akadályozza a lépésben. Mert hiszen a nagyvitorla és az orrvitorla kezelő annyira kell hogy együttműködjön, mint a tánc duó, sőt, itt még hozzá kell tennünk a kormányost is, úgyhogy mindjárt trióról van szó. A hajó elején ugyanez a helyzet a fordeckesek között, a mindent összekötő meg a pitman. Ezen a hajón az együttműködés és összedolgozás miben léte nincs alapértékként lefektetve és nincs kicsiszolva.
Az ezúttal shotosként működő kapitány szemszögéből így kellene értelmezni az alábbi díjnyertes táncosok közötti viszonyt:
Nem tetszik a feladatfelosztási rendszerünk
A pitman (azaz a felhúzó köteleket kezelő, avagy zongorista) és a shotos/trimmer (azaz az orr- és bőszeles vitorlákat kezelő) helyzete, szerepvállalása nincs fixálva ezen a hajón. Azt reméltem, hogy most, hogy a kapitány is testközeli élményt szerzett a kokpitben, talán ráirányul a figyelme egy-két problémára. Az évad során többféle felállásban létezett a 3 funkció, ad hoc jelleggel alkalmazva. Semmiféle tanulság nem lett levonva, nem lettek a helyzetek kielemezve, nem látok fejlődést, sőt, ami már jó volt, azon is változtattunk. Például volt olyan felállás, hogy két shotos működik, akik egy-egy oldalt kezelnek, és az ahhoz az oldalhoz tartozó felhúzóköteleket is abajgatják egyben. Ez azért nem tartható, mert ha már ketten vannak akkor a behúzáskor, csörlőzéskor jobb, ha összedolgoznak azonos oldalon, illetve azért sem jött össze, mert van, hogy a génuával már vitorlázni kell, míg a top génuát még le kell engedni, aminek a kötele mindig becsomózódik önmagába, tehát egyszerre kell shotolni és zongorázni, akár ugyanazon az oldalon, sőt, már olyan is előfordult, hogy mindketten dolgoztunk, mégis hiányzott egy harmadik ember. Volt már az a felállás is, amikor a zongorista nem lehetett a kokpitben, hanem mindig az egyensúlyra figyelt, és ha muszáj volt, akkor beugrott a pitbe. Ettől aztán a zongoristának kész őrület és folyamatos ugrálás, és biztos, hogy épp nem azon az oldalon van, ahol kezelnie kell a kötelet, így nem időben ér oda. Ebbe bele lehet szédülni, és csak a leordibálásokat begyűjteni. Nekem volt ebben részem elég, azért ismerem a variációkat jól. Valamint előfordult a harmadik verzió, amikor a zongorista fixen a helyén van a kabin lejáratban (vagy nincs is, mert csak alapvitorlákkal megyünk) és van egy shotos, meg egy grószos (hacsak nem a kapitány kezelte a grószt). Ekkor a shotosnak gyorsaságból és izomból meg kell oldania az oldalváltásokat, ami azért nem működik, mert a génua shotja elakad, ezért az elengedett oldalon is követni kellene, és utána dobni, az új oldalon meg már jó előre behúzni, mert terhelés alatt már hosszú időt és nagy erőt vesz igénybe, ami hogy úgy mondjam hangos és erős negatív megítélést von maga után. Pedig ez nem csupán erő, hanem időzítés és technika kérdése is tud lenni.
Úgyhogy aztán legtöbbször mindenki azt csinálja, amihez éppen hozzáér vagy fér, vagy ahol hiátus van, mindegy, csak oldjuk meg, de van, hogy valami kimarad, vagy késik, vagy azt gondoljuk, hogy a másik dolga, és majd csinálja, de közben már jön a kiabálás, hogy te vagy ott - ugyanakkor meg az edző felhívta a figyelmünket, hogy ez így nem jó. Az edző azt is megmondta, hogy három ember kell a kokpitbe, de nem kapott figyelmet a kérdés, hogy melyik típusú felállás a legjobb az eddigi három variáció (és azok mutánsai) közül. Ezt nem gyakoroltuk be. Akkor minek fizetjük az edzőt?!
Nem tetszik az edzési rendszerünk
A kapitánynak fixa ideája, hogy csak versenyben hozzuk ki magunkból a maximumot, meg akkor lehet összemérni a hajót és kész. Ezért amikor azt gondoljuk, hogy edzünk, akkor is versenyre megyünk. Azt elismerem, hogy a kapitány úgy működik, hogy neki kell a megfelelő feszültség, és akkor érzi, hogy helyzet van; ugyanakkor arra panaszkodik, hogy mi meg éles szituban rosszul teljesítünk. Nem veszi észre és tudomásul, hogy az emberekre kétféleképp hat a stressz. Először stimulál (de az emberi szervezet számára a stressz funkciója, hogy támadásra, vagy védekezésre készítse fel, nem az átgondolt és higgadt, de gyors cselekedetekre, ami a hajózáshoz kellene), egy szinten túl meg már lebénítja, kifárasztja, a kreatív problémamegoldást teljességgel kizárja. A hajó legénysége mivel bizonytalan a tudásában és a kapitány azzal növeli a stresszt, hogy beakadt lemez módszerrel ismételgeti ugyanazt, torkaszakadtából kiabálva, (ez az edző hatására azért javult) bizony nem fejlődik egyik alkalomról a másikra, ha csak versenyben "edzünk". Ráadásul ha már versenyzünk, akkor persze a helyezés a lényeg, a taktika és az ellenfelek helyzete a fő téma. A verseny közben pedig a hibás manővert nem ismételjük meg újra, nem beszéljük meg, azonnal (utána sem) hogy mi nem ment jól, nem egyeztetjük a helyes kivitelezés aprólékos lépéseit és főleg nem rögzítjük. Ez így nem edzés! Nemcsak a hajó teljesítményét kell figyelni és maximalizálni, a legénység kompetenciáját is fejleszteni kell. Szükség van az átgondolt, átbeszélt, jól instruált vitorlacserék és manőverek tét nélküli (stressz mentes) gyakorlására, ismétlésekkel. Ismétlés nélkül nincs rögzítés, rögzítés nélkül nincs tanulás. Tanulás nélkül nincs fejlődés. Fejlődés nélkül nincs dobogós helyezés.
Nem tetszik a tanulásunk támogatása
Mindenkinek más a tanulási-módszer szükséglete és létezik emellett még 4 különböző tanulási stílus is. Sőt, a nem is számít: a nők kulcsreferenciák alapján tanulnak, a férfiaknak kell a rendszerszemlélet - tendenciózusan. A mostani versenyen egy olyan fordeckes volt, akinek az a szükséglete, hogy hangosan elmondja a saját szavaival a hallott manőver parancsot. Visszaigazolást vár, hogy jól értette-e a parancsot, és az általa elképzelt kivitelezés megfelelő-e. Neki el kell képzelnie előre, és értelmeznie kell lépésenként. Ez egy releváns tanulási módszer (társas-audiális). Egyszerűen csak meg kell hallgatni és meg kell őt erősíteni. Ehhez képest a kapitány ezt nem bírván figyelemmel és türelemmel el szokta vágni az elején, hogy "ne magyarázz", meg hogy "nyugi van", továbbá "magadban". Azt tudom, hogy a kapitánynak a hangos gondolkodás nem szükséglete, de ha csak ezt tartjuk szem előtt, akkor nem fejlődik a csapat.
A magam részéről, amióta van, az edzőtől várom a tanulásunk előre lendítését, de ha másnapos, akkor ezt már nem fedi le a kapacitása. Alapvetően ha be kell állnia legénységnek, akkor szintén nem kap teret az oktatás. Ha pedig versenyben vagyunk, akkor a taktikára figyel, meg a kapitánnyal való pozíció és tekintély harcukat küzdi épp (ez is megér egy misét). Amióta velünk jön, egyre előrébb végzünk a versenyeken, ami örvendetes. De a technikai hibák összegzésére utána se kerül sor, hanem beindul az ivás, lazulás - ha nem még verseny alatt. Az lenne jó, ha az edző elmondaná, hogy mire figyeljünk legközelebb, melyik pozícióban lévő ember mit rontott el, mit csináljon másképp - ezt persze akkor lehet, ha másra se kell figyelnie. Így lehet tanulni.
Nem tetszik a motivációs rendszerünk
Nem tiszták az elvárások. Nincs kimondva, hogy egy versenyen való részvétel mettől meddig elvárható. Az előző napi hajószállítástól? A hajó felkészítésétől aznap reggel? Az anyakikötőbe való visszaérésig? A célkikötőbe való kikéretőzésig és lefarcolásig? A verseny utáni vacsi végéig? A másfél liter wisky elfogyasztásáig? A tisztázatlanságból már volt félreértés, konfliktus.
Nincs tisztázva, hogy ki miért vitorlázik, miért van ebben a csapatban és mit tud hozzátenni, főleg nincs mindenki elismerve mindenért, amit hozzátesz. A kapitány teljesítmény orientált, technikai fókuszú, a műszereire támaszkodik, bízik a hajója felszereltségében és potenciáljában, ezt ki is akarja használni, és szeretné, ha a legénység is felnőne ehhez. Ha ügyes vagy, megtart. Másért nem jár elismerés.
Én együttműködés orientált vagyok. Én is szeretném, ha egyre jobban vitorláznánk, ám a technikai tudáson túl az összhangot, és az egymásra hangoltságból fakadó harmóniát keresem a vitorlázásban, a személyességet szeretem, és az idomított majom helyett ("Húzd már azt a kötelet! Nem azt, azt!") az önálló belátással bíró, alkotó szereplőként való kezelés motivál. Szereztem már ingyenes nevezést, utánajárok a verseny végén az eredménynek, az edző is az én ötletem volt, ott vagyok, amikor csak tudok; úgy érzem, tettem, teszek a csapatért. Saját kezdeményezésemre - látva a kapacitáshiányt - legutóbb két alkalommal szerveztem a legénységet, de ezért nem elismerést kaptam, hanem rejtett mártírságot ("Ugye milyen nehéz, és egész eddig ezt én csináltam."). Mintha nem lehetett volna megkérni valakit erre már korábban.
Nem tetszik a kommunikációs rendszerünk
Nem tetszik az infóáramoltatási kultúránk és hatékonyságunk. Mivel a kör e-mailezéshez nem kaptam meg előre az összes szükséges infót (hány ember kell, és mire, hajóátszállítás kérdése, nevezés kérdése, indulás időpontja, találkozás helyszíne és időpontja), minden felmerülő kérdést egyesével kellett összeszedni, a választ kihúzni a kapitánytól és újra körbe írni. A szakaszosan érkező információk, és az újabb körök e-mail lavinát indítottak. Ha ez eleve nem lenne nehezített helyzet a szervezésben, akkor még a csapattagok nem olvastak e-mailt vagy nem válaszoltak, nem az utolsóra válaszoltak, vagy nem a levél témájában feltett kérdésre válaszoltak, így összesen egy hétvégéről 35 e-mail született, ami meglehetősen időpazarló és energiafecsérlő, szóval alacsony hatékonyságot mutat.
Nem tetszik, hogy a változások nincsenek időben és széles körben kommunikálva. Például hiába maradok ott este és várom a csapatot Füreden, ha a lerobbant motor miatt még nem tudtak elindulni Keneséről. Vagy feleslegesen rohanok a szervezőkhöz biztosítási ügyben ideiglenes megoldást intézni, ha a neten már intéződik a szokásos céggel az ügylet. Akár az is véletlen derül ki, hogy az előre tervezett vasárnapi mellett szombaton is versenyzünk, vagy az is tervezetlenül ér, hogy mostantól szálljunk be a teherviselésbe, de csak azok, akik korábban nem jelezték maguktól, hogy nincs rá módjuk. Semmivel nincs gond, változás mindenben van, ez természetes, csak tudjak róla, amikor kiderül, ha olyan, akkor beszéljük át, stb., hogy tudjak alkalmazkodni, módosítani, áttervezni. A megosztott információ felhatalmaz, hogy döntésképes felnőttnek érezze magát az ember.
Nem tetszik, hogy ha nem pont úgy, azokkal a mozdulatokkal, abban az ütemben csinálok valamit, mintha a kezeim a kapitány idegszálainak irányítása alá tartoznának, akkor jön a leszólás, és nincs mérlegelve, hogy a célnak megfelelő más módon teljesített feladat elvégzési módja szintén elfogadható-e.
"Nem tetszik, nem tetszik, nem tetszik a rendszer." Akkor mi az, ami tetszik?
Tetszik, hogy nem üvölt már és nem szól le annyit a kapitány. Tetszik, hogy ha velünk az edző, akkor jól megyünk. Tetszik, hogy van mély és meghatározó együttműködés élményem ezen a hajón, pl. még egy tavaszi közös fordeckezés során annyira összhangba kerültünk egy csapattársammal, hogy azóta sem telhet el verseny úgy, hogy ne mutassuk ki egymás felé a kedvességünk. Tetszik, hogy most szerelmes a kapitány és ez megnövelte a nyitottságát is, meg a jókedvét. Tetszik, hogy úgy érzem, jól megy már nekem a grószállítás. Tetszik, amikor jól sikerül egy manőver, mert mindenki a kellő ütemben, hibátlanul teszi a dolgát (vagy kijavítja a hibát). Tetszik, hogy a Nautic-os ismerősöm azt mondja a verseny után, hogy látott a pályán és jól mentünk. Tetszik a pályaverseny, és ha ki tudom zárni a másnapos férfiak nyavalygását, hogy minek van három futam, akkor nagyon jól érzem magam. Tetszik, hogy ősszel is a vízen vagyunk. Tetszik a jó hangulat és az a sok jó pillanat, amit együtt töltünk. Tetszik, hogy jó a verda, és a felszereltsége. Tetszik, hogy mostanság már egyre elégedettebb a legénység teljesítményével a kapitány, és ezt hangosan is kimondja. Tetszik, és hálás vagyok, hogy olyan edzőnk van, aki türelmes és jól tud magyarázni, és akivel meg lehet élni a vitorlázásban azt a minőséget, amitől én ezt az egészet szeretem. Tetszik, hogy mivel ez is egy csapat, meg egy szervezet, itt is működik mindaz, amit tapasztalok fejlesztőként "szárazföldi csapatoknál" együttműködésről, feladatfelosztásról, kommunikációról, motivációról, tanulásról, hozzáállásról, így aztán tudom, lehet ezeket a tényezőket fejleszteni - ha van rá fogékonyság és szándék.
Szóval vitorlázás LÁJK! :)
Az ezúttal shotosként működő kapitány szemszögéből így kellene értelmezni az alábbi díjnyertes táncosok közötti viszonyt:
 |
| Eddig és ne tovább! Ez az én térfelem! |
 |
Nem tetszik a feladatfelosztási rendszerünk
Nem tetszik az edzési rendszerünk
Nem tetszik a tanulásunk támogatása
A magam részéről, amióta van, az edzőtől várom a tanulásunk előre lendítését, de ha másnapos, akkor ezt már nem fedi le a kapacitása. Alapvetően ha be kell állnia legénységnek, akkor szintén nem kap teret az oktatás. Ha pedig versenyben vagyunk, akkor a taktikára figyel, meg a kapitánnyal való pozíció és tekintély harcukat küzdi épp (ez is megér egy misét). Amióta velünk jön, egyre előrébb végzünk a versenyeken, ami örvendetes. De a technikai hibák összegzésére utána se kerül sor, hanem beindul az ivás, lazulás - ha nem még verseny alatt. Az lenne jó, ha az edző elmondaná, hogy mire figyeljünk legközelebb, melyik pozícióban lévő ember mit rontott el, mit csináljon másképp - ezt persze akkor lehet, ha másra se kell figyelnie. Így lehet tanulni.
Nem tetszik a motivációs rendszerünk
Nincs tisztázva, hogy ki miért vitorlázik, miért van ebben a csapatban és mit tud hozzátenni, főleg nincs mindenki elismerve mindenért, amit hozzátesz. A kapitány teljesítmény orientált, technikai fókuszú, a műszereire támaszkodik, bízik a hajója felszereltségében és potenciáljában, ezt ki is akarja használni, és szeretné, ha a legénység is felnőne ehhez. Ha ügyes vagy, megtart. Másért nem jár elismerés.
Én együttműködés orientált vagyok. Én is szeretném, ha egyre jobban vitorláznánk, ám a technikai tudáson túl az összhangot, és az egymásra hangoltságból fakadó harmóniát keresem a vitorlázásban, a személyességet szeretem, és az idomított majom helyett ("Húzd már azt a kötelet! Nem azt, azt!") az önálló belátással bíró, alkotó szereplőként való kezelés motivál. Szereztem már ingyenes nevezést, utánajárok a verseny végén az eredménynek, az edző is az én ötletem volt, ott vagyok, amikor csak tudok; úgy érzem, tettem, teszek a csapatért. Saját kezdeményezésemre - látva a kapacitáshiányt - legutóbb két alkalommal szerveztem a legénységet, de ezért nem elismerést kaptam, hanem rejtett mártírságot ("Ugye milyen nehéz, és egész eddig ezt én csináltam."). Mintha nem lehetett volna megkérni valakit erre már korábban.
Nem tetszik a kommunikációs rendszerünk
Nem tetszik, hogy a változások nincsenek időben és széles körben kommunikálva. Például hiába maradok ott este és várom a csapatot Füreden, ha a lerobbant motor miatt még nem tudtak elindulni Keneséről. Vagy feleslegesen rohanok a szervezőkhöz biztosítási ügyben ideiglenes megoldást intézni, ha a neten már intéződik a szokásos céggel az ügylet. Akár az is véletlen derül ki, hogy az előre tervezett vasárnapi mellett szombaton is versenyzünk, vagy az is tervezetlenül ér, hogy mostantól szálljunk be a teherviselésbe, de csak azok, akik korábban nem jelezték maguktól, hogy nincs rá módjuk. Semmivel nincs gond, változás mindenben van, ez természetes, csak tudjak róla, amikor kiderül, ha olyan, akkor beszéljük át, stb., hogy tudjak alkalmazkodni, módosítani, áttervezni. A megosztott információ felhatalmaz, hogy döntésképes felnőttnek érezze magát az ember.
Nem tetszik, hogy ha nem pont úgy, azokkal a mozdulatokkal, abban az ütemben csinálok valamit, mintha a kezeim a kapitány idegszálainak irányítása alá tartoznának, akkor jön a leszólás, és nincs mérlegelve, hogy a célnak megfelelő más módon teljesített feladat elvégzési módja szintén elfogadható-e.
"Nem tetszik, nem tetszik, nem tetszik a rendszer." Akkor mi az, ami tetszik?
Szóval vitorlázás LÁJK! :)