Csopak, 2011. július 2-3. pályaverseny
Szombat
Emlékeztek alsós korunkból a Tűz, víz, repülő nevű játékra? Pont olyan hirtelenséggel és intenzitással lett szombaton a viharos-reffelős szélből toporgós, lanyha szél, majd fékezett habzáson áztató, szemerkélő eső, aztán rögtön utána némi napsütés, mint ahogy a tanítónéni ugráltatott minket annak idején; hozzáteszem ezen a napon nem izzadtunk a viharruhákban sem. A szélirány úgy változott, hogy se mi, se a versenyrendezők nem tudták követni. Nagy lelkesedéssel nekiiramodtunk két futamnak is, de befejezni már nem tudtuk, mert "Ne nézz hátra, jön a farkas" mondogattuk egymásnak, amikor a verseny fotósa (na, vajon hogy hívják és még hányszor férne rá a képre a neve?) által megörökített látvány alakult ki mögöttünk.
A vihar kialakulása előtti szívó hatásban már nem haladtunk, a második alkalommal pedig a pálya definíció szerinti teljesítését ellehetetlenítő mértékben változott a szélirány, így érvénytelenítették mindkét futamot, pedig elöl haladtunk.
"Nem eszel húst, Buzi-e vagy?"
Két új embert toborzott a kapitány erre a versenyre. Egyikükről kiderült, hogy vannak közös pontok: egy helyen tanultunk, azonos tanároktól, csak neki már három év versenyzői tapasztalata van. Valamint velünk volt a hajón egy Jean Reno hasonmás, kisebb orrú kiadásban (aki több éve versenyez Asso-n). Nincs képem, hogy az izgalmas hasonlóságot bizonyítsam, ne keressétek, részben mert lemerült az akksi sajna, részben pedig mert nem sikerült összecimbiznünk. Az első három információ, amit rólam megtudott (nem eszem húst, nem szeretem az alkoholt, de nem tudok autót vezetni, hogy hazahozzam a beborozott társaságot) kivágta nála a normalitás biztosítékot. NOOORMÁLIS? Ezt a hatást már csak tetézni bírtam, amikor elmondtam, hogy a két állásom mellett egy alapítványban a közösségi döntéshozatal módszerének elterjedését segítem itthon és Európa-szerte. Megkérdezte, hogy ugye tudom, hogy ez hülyeség, és hogy ugye nem hiszek benne. Pont így néztem rá válaszul, mint a kislány a csoki reklám végén. :-O
Egy magát rockernek tartó, Harley Davidsonnal a Kárpátokat rovó étterem tulajdonostól ez fura, hogy ufónak néz - mármint, ha kölcsönösen csak a sztereotípiák mentén gondolkodunk, akkor azt várhatnánk, hogy nem akad ki a dolgaimon egy nem a középszerhez húzó ember. Ez alapozta meg az együttműködésünk, ami másnap cudarul alakult.
"Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni"
Az alcímadó népdal néptáncos éveim nyomán még mindig bennem élő sorai rajzolódtak ki tanulságul, amikor helyre tettem magamban és elsimítottam a felkorbácsolt érzelmeim a vasárnapi nap után. Eltartott pár napig, és ennek a folyamatnak jót tett, hogy a kapitány is felhívott. :)
Vasárnap
Erős szél volt, kifújt délnyugati, nagy hullámokkal, hűvöskés hőmérséklettel, napsütés nélkül. Jól jött a kapitánytól kölcsönzött gumicsizma a felcsapó a hullámokban. A szélerősség néhol 20 csomó fölé emelkedett, hol kurtítottuk a vitorlákat, hol meg taktikai megfontolásokból kibírtuk, hogy dől a hajó. Gyorsan, pontosan, erősen kellett mindent jól átlátva, végiggondolva és hiba nélkül teljesíteni a hajón erős szélben, pályaversenyen. Az utóbbi két tényezőből egy is elég lett volna - ahogy utólag elemeztük a kapitánnyal.
Erős volt a mezőny, 1-2 perceken múlottak a helyezések. Saját magunk gigászi küzdelme, a hajón uralkodó megfeszült idegszálak és forrponti hangulat mellett nem jelentett megfelelő elégtételt, hogy utolsó előttiek lettünk.
"Kislány a zongoránál"
Mondjuk nem vagyok kicsi (legfeljebb az erőm bizonyult annak), és Liszt rapszódiát sem játszottam, de a "zongorát" választottam pozíciómnak (a köteleket engedtem, feszítettem, vagy csörlőztem a fordulókkor, és a hátsó merevítőket állítottam). Hiányzott belőlem a rutin, a magabiztosság, az igényelt gyorsaság, az átlátás, mondhatni a bármi furcsaság és körülmény fellépése esetén is kitartóan magas minőségű munka.
Nem emlékszem, mikor éreztem magam utoljára ennyire hülyének, bénának, lenézettnek és hibáztatott kis senkinek. Azt megértem, hogy nagy feszültségnél egyszerűen kiabál az ember, ilyenkor naná, hogy mindenki pipa a másikra, ha nem az történik, amit ő akar. Rosszul esett az "ügyeletes hülye" szerepében tartás, az állandó negatív visszacsatolás, és az igazságtalan vádak. (Még akkor is én lettem hibáztatva, ha konkrétan hozzá sem értem az adott kötélhez. :) ) Nem éreztem, hogy egy "egy-ség" vagyunk, egy csapat. Úgy éreztem, jobb lett volna, ha ott sem vagyok.
Magam is meglepődtem, milyen meghatározó hatással volt a verseny a cselekedeteimre, amikor visszafelé egy kötélvég nyolcast is már a hülye szerep elvárásainak megfelelve elszúrtam - legjobb bírálóm árgus tekintetének kereszttüzében. Szegény, na ettől ő már biztos elkönyvelt valami javíthatatlan, reménytelen, amúgy is ufó hülyének.
Kell ez?!
Megfordult bennem, hogy való-e ez nekem, kell-e ez nekem, akarom-e én még ezt egyáltalán.
Nagy tanítás volt ez a helyzet. Megmutatta, ha nincs köztünk valami közös, amivel emberileg/értékrendileg kapcsolódunk egymáshoz, ha nem osztjuk meg egymással, hogy ki milyen aktuális dolgokon pörgeti magát amúgy az életben (kvázi a tréningek "Hogy vagy itt most?" kezdőköréhez hasonlóan), akkor az elvárások ellenállást váltanak ki, a visszacsatolások pedig ítéletek. Ez nem baj, ez egy következtetés.
Az is jól megmutatkozott, hogy a kapitányunk nem suttyó, nem meggyőződésből agresszív, és véletlen se érzéketlen, mert ő érezte, hogy túlzottan erősen "kaptam az ívet", és a verseny után igyekezett is ezeket elsimítani! A fordeckes fiúk kedvesek voltak, és készségesek.
Hálás vagyok Jean-nak, hogy elérte, szombaton megegyeztünk ki mit csinál, és ismételtünk, gyakoroltunk kulcs manővereket. :) Sajnálom, hogy nem sikerült megbékélnünk egymással.
Tavaly még a viharos erősségű szelet csak a partról néztem, és szerettem volna kint lenni, megtapasztalni. Most ez is teljesült. :) Beerci hajó nagyon stabil maradt, a kapitány pedig nyugodtan furikázott minket a Balaton közepén a versenyre.
Csikó csapat
Rutintalan csapat vagyunk. Ha ezt belátjuk és tisztelettel elfogadjuk, akkor nem élünk át csalódást. Hiányoznak nekem a verseny utáni elegyedések a többi csapattal, hogy esetleg megtudakoljam, más hajókon hogy boldogulnak a nők, és összehasonlítsuk, rövid ideje összeállt csapatok hogy működnek. Ezeken morfondírozva a netet túrtam. Ezen a videón 3:03-nál a kapitány olyan szívmelengetően mesél hasonló kaliberű csapatának hasonló időjárási körülmények közötti teljesítményéről. (Persze itt az is benne van, hogy a családjáról van szó - de ettől nem biztos, hogy könnyebb...) Remélem, nekik is ezt mondta, és nem csak a kamerába. ;)
Eldöntöttem. Tanulok tovább. Elvégre ez a célom, és ezt tartom szem előtt. Egyre jobb akarok lenni, és egyre több rutint akarok szerezni. És hogy közben jól is akarom érezni magam? Erről ez a dal jut eszembe. :D //Homonyik Sándor - Álmodj, királylány//
Szombat
Emlékeztek alsós korunkból a Tűz, víz, repülő nevű játékra? Pont olyan hirtelenséggel és intenzitással lett szombaton a viharos-reffelős szélből toporgós, lanyha szél, majd fékezett habzáson áztató, szemerkélő eső, aztán rögtön utána némi napsütés, mint ahogy a tanítónéni ugráltatott minket annak idején; hozzáteszem ezen a napon nem izzadtunk a viharruhákban sem. A szélirány úgy változott, hogy se mi, se a versenyrendezők nem tudták követni. Nagy lelkesedéssel nekiiramodtunk két futamnak is, de befejezni már nem tudtuk, mert "Ne nézz hátra, jön a farkas" mondogattuk egymásnak, amikor a verseny fotósa (na, vajon hogy hívják és még hányszor férne rá a képre a neve?) által megörökített látvány alakult ki mögöttünk.A vihar kialakulása előtti szívó hatásban már nem haladtunk, a második alkalommal pedig a pálya definíció szerinti teljesítését ellehetetlenítő mértékben változott a szélirány, így érvénytelenítették mindkét futamot, pedig elöl haladtunk.
"Nem eszel húst, Buzi-e vagy?"
Két új embert toborzott a kapitány erre a versenyre. Egyikükről kiderült, hogy vannak közös pontok: egy helyen tanultunk, azonos tanároktól, csak neki már három év versenyzői tapasztalata van. Valamint velünk volt a hajón egy Jean Reno hasonmás, kisebb orrú kiadásban (aki több éve versenyez Asso-n). Nincs képem, hogy az izgalmas hasonlóságot bizonyítsam, ne keressétek, részben mert lemerült az akksi sajna, részben pedig mert nem sikerült összecimbiznünk. Az első három információ, amit rólam megtudott (nem eszem húst, nem szeretem az alkoholt, de nem tudok autót vezetni, hogy hazahozzam a beborozott társaságot) kivágta nála a normalitás biztosítékot. NOOORMÁLIS? Ezt a hatást már csak tetézni bírtam, amikor elmondtam, hogy a két állásom mellett egy alapítványban a közösségi döntéshozatal módszerének elterjedését segítem itthon és Európa-szerte. Megkérdezte, hogy ugye tudom, hogy ez hülyeség, és hogy ugye nem hiszek benne. Pont így néztem rá válaszul, mint a kislány a csoki reklám végén. :-O
Egy magát rockernek tartó, Harley Davidsonnal a Kárpátokat rovó étterem tulajdonostól ez fura, hogy ufónak néz - mármint, ha kölcsönösen csak a sztereotípiák mentén gondolkodunk, akkor azt várhatnánk, hogy nem akad ki a dolgaimon egy nem a középszerhez húzó ember. Ez alapozta meg az együttműködésünk, ami másnap cudarul alakult.
 |
| két futam között |
Az alcímadó népdal néptáncos éveim nyomán még mindig bennem élő sorai rajzolódtak ki tanulságul, amikor helyre tettem magamban és elsimítottam a felkorbácsolt érzelmeim a vasárnapi nap után. Eltartott pár napig, és ennek a folyamatnak jót tett, hogy a kapitány is felhívott. :)
Vasárnap
Erős szél volt, kifújt délnyugati, nagy hullámokkal, hűvöskés hőmérséklettel, napsütés nélkül. Jól jött a kapitánytól kölcsönzött gumicsizma a felcsapó a hullámokban. A szélerősség néhol 20 csomó fölé emelkedett, hol kurtítottuk a vitorlákat, hol meg taktikai megfontolásokból kibírtuk, hogy dől a hajó. Gyorsan, pontosan, erősen kellett mindent jól átlátva, végiggondolva és hiba nélkül teljesíteni a hajón erős szélben, pályaversenyen. Az utóbbi két tényezőből egy is elég lett volna - ahogy utólag elemeztük a kapitánnyal.
Erős volt a mezőny, 1-2 perceken múlottak a helyezések. Saját magunk gigászi küzdelme, a hajón uralkodó megfeszült idegszálak és forrponti hangulat mellett nem jelentett megfelelő elégtételt, hogy utolsó előttiek lettünk.
"Kislány a zongoránál"
Mondjuk nem vagyok kicsi (legfeljebb az erőm bizonyult annak), és Liszt rapszódiát sem játszottam, de a "zongorát" választottam pozíciómnak (a köteleket engedtem, feszítettem, vagy csörlőztem a fordulókkor, és a hátsó merevítőket állítottam). Hiányzott belőlem a rutin, a magabiztosság, az igényelt gyorsaság, az átlátás, mondhatni a bármi furcsaság és körülmény fellépése esetén is kitartóan magas minőségű munka.
Nem emlékszem, mikor éreztem magam utoljára ennyire hülyének, bénának, lenézettnek és hibáztatott kis senkinek. Azt megértem, hogy nagy feszültségnél egyszerűen kiabál az ember, ilyenkor naná, hogy mindenki pipa a másikra, ha nem az történik, amit ő akar. Rosszul esett az "ügyeletes hülye" szerepében tartás, az állandó negatív visszacsatolás, és az igazságtalan vádak. (Még akkor is én lettem hibáztatva, ha konkrétan hozzá sem értem az adott kötélhez. :) ) Nem éreztem, hogy egy "egy-ség" vagyunk, egy csapat. Úgy éreztem, jobb lett volna, ha ott sem vagyok.
Magam is meglepődtem, milyen meghatározó hatással volt a verseny a cselekedeteimre, amikor visszafelé egy kötélvég nyolcast is már a hülye szerep elvárásainak megfelelve elszúrtam - legjobb bírálóm árgus tekintetének kereszttüzében. Szegény, na ettől ő már biztos elkönyvelt valami javíthatatlan, reménytelen, amúgy is ufó hülyének.
Kell ez?!
Megfordult bennem, hogy való-e ez nekem, kell-e ez nekem, akarom-e én még ezt egyáltalán.
Nagy tanítás volt ez a helyzet. Megmutatta, ha nincs köztünk valami közös, amivel emberileg/értékrendileg kapcsolódunk egymáshoz, ha nem osztjuk meg egymással, hogy ki milyen aktuális dolgokon pörgeti magát amúgy az életben (kvázi a tréningek "Hogy vagy itt most?" kezdőköréhez hasonlóan), akkor az elvárások ellenállást váltanak ki, a visszacsatolások pedig ítéletek. Ez nem baj, ez egy következtetés.
Az is jól megmutatkozott, hogy a kapitányunk nem suttyó, nem meggyőződésből agresszív, és véletlen se érzéketlen, mert ő érezte, hogy túlzottan erősen "kaptam az ívet", és a verseny után igyekezett is ezeket elsimítani! A fordeckes fiúk kedvesek voltak, és készségesek.
Hálás vagyok Jean-nak, hogy elérte, szombaton megegyeztünk ki mit csinál, és ismételtünk, gyakoroltunk kulcs manővereket. :) Sajnálom, hogy nem sikerült megbékélnünk egymással.
Tavaly még a viharos erősségű szelet csak a partról néztem, és szerettem volna kint lenni, megtapasztalni. Most ez is teljesült. :) Beerci hajó nagyon stabil maradt, a kapitány pedig nyugodtan furikázott minket a Balaton közepén a versenyre.
Csikó csapat
Rutintalan csapat vagyunk. Ha ezt belátjuk és tisztelettel elfogadjuk, akkor nem élünk át csalódást. Hiányoznak nekem a verseny utáni elegyedések a többi csapattal, hogy esetleg megtudakoljam, más hajókon hogy boldogulnak a nők, és összehasonlítsuk, rövid ideje összeállt csapatok hogy működnek. Ezeken morfondírozva a netet túrtam. Ezen a videón 3:03-nál a kapitány olyan szívmelengetően mesél hasonló kaliberű csapatának hasonló időjárási körülmények közötti teljesítményéről. (Persze itt az is benne van, hogy a családjáról van szó - de ettől nem biztos, hogy könnyebb...) Remélem, nekik is ezt mondta, és nem csak a kamerába. ;)
Eldöntöttem. Tanulok tovább. Elvégre ez a célom, és ezt tartom szem előtt. Egyre jobb akarok lenni, és egyre több rutint akarok szerezni. És hogy közben jól is akarom érezni magam? Erről ez a dal jut eszembe. :D //Homonyik Sándor - Álmodj, királylány//